Az igazságos világ teóriája
A hatvanas években Melvin J. Lerner, a kanadai Waterloo Egyetem szociálpszichológusa arra figyelt fel, hogy a kórházban, ahol néha ő is besegített, az orvosok időnként kegyetlenül bántak a szellemi sérült betegekkel. Sőt, minél régebben dolgoztak a kórházban, annál gyakrabban állították be az értékelések során úgy a gondozottjaikat, hogy azok csak színlelik rossz állapotukat. Lernert foglalkoztatni kezdte a kérdés, mígnem híres kísérlete kapcsán felállította az igazságos világ teóriáját.
A kísérletben egy nőt mutattak a résztvevőknek, aki memóriatesztet végzett. Amikor hibázott, erős elektrosokkot kapott (vagyis, a tesztalanyokkal ezt hitették el). A tesztalanyok egy részének felajánlották a nő megszabadításának lehetőségét, ők ezt el is fogadták, és véget vetettek az elektrosokkolásnak. Azok a résztvevők viszont, akiknek tehetetlenül kellett nézniük a nő szenvedését, egyre rosszabb véleménnyel voltak róla. A végén odáig jutottak, hogy az megérdemli a szenvedést, hiszen rosszul teljesít a memóriateszten.
Lerner később más kérdőívek alapján is kiértékelte a tesztalanyait, és arra jutott, hogy többségükben erősen él a hit, hogy a körülöttük levő világ igazságos. Ez persze nem véletlen, hiszen - ahogy mi - ők is már gyerekkorukban olyan meséken nőttek fel, amelyek végén a jó elnyeri jutalmát, a rossz méltó büntetését. A kísérlet során tehát a nő szenvedése zavart okozott az igazságos világról alkotott felfogásukban, hiszen az illető annak ellenére szenvedett, hogy nem szolgált rá a súlyos büntetésre.
Abban az esetben, ha valaki egész életében abban hitt, hogy a világ igazságos, nagyon nehéz lesz belátnia az ellenkezőjét, mert azzal egyúttal arról is le kellene mondania, hogy elmarad a jutalom, aminek az addig a saját mércéje szerint megfelelően leélt élete után el kellene érkeznie. Annál fenyegetőbb gondolat pedig kevés van, mint az, hogy a saját sorsunkat csak nagyon kis mértékben irányítjuk mi magunk, és ránk is szenvedés várhat, holott nem szolgáltunk rá.
Ahhoz tehát, hogy a világban biztonságba érezzük magunkat, azt kell feltételeznünk, hogy minden cselekvés a megfelelő következménnyel jár, és ez előre be is jósolható. Ha valami rossz történik, annak biztos, hogy felelőse van, aki aztán majd megkapja a jól megérdemelt büntetését.
Amikor valakivel áldozati pozícióban találkozunk (legyen az egy hajléktalan, aki az utcán kéreget, vagy menekült, aki az ajtónkon kopogtat, netán egy nő, aki nemi erőszak áldozata lett), a tudat, hogy esetleg áldozatiságát nem saját magának köszönhette, szinte elviselhetetlen feszültséget és félelmet kelt bennünk, hiszen mindez rávilágít önnön tehetetlenségünkre is saját sorsunkat illetően.
Ne csodálkozzunk hát, hogy sokaknak okoz most elviselhetetlen terhet a tény, hogy egy nőt, később évtizedeken át köztiszteletben álló férfiak annak idején megerőszakoltak, és a nő, mint ahogy mindenki más, aki erőszak áldozata lesz, nem felelős azért, ami történt. Nehéz elfogadni, hogy ez a nő lehetett volna az anyánk, nagymamánk, nővérünk, húgunk, lányunk, feleségünk, vagy akár mi magunk. A közvéleményt most rendkívül erősen foglalkoztatják az uszodai erőszak kapcsán napvilágot látott legújabb fejlemények, de leghétköznapibb konfliktusaink során is az igazságra való törekvés, mint vezérfonal folyamatosan megfigyelhető. Fontos tehát, hogy tisztában legyünk azzal, hogy működésünk ezen népmesei mechanizmusa hamis következtetésekhez vezethet minket, mert az erőszakra nincs mentség, és a konfliktusaink optimális megoldása se biztos, hogy az igazságosság tengely mentén lelhető fel.