Büntetés helyett helyreállítás
Több mint egy év fogházbüntetésre ítélte a bíróság azt az alig tizennyolc éves fiút, aki egy kakaós csigát lopott a boltból, majd ellenszegült a lopást leleplező biztonsági őr intézkedésének. A bíróság az ítéletét azzal indokolta, hogy a korábban is kisebb bűncselekményeket már elkövető fiú "speciális bűnismétlő, így nem lehet vele mit kezdeni." Szomorú, hogy egy emberről lemondunk már tizennyolc éves korában, és a normaszegő viselkedésére a megtorlást látjuk egyetlen válasznak. Hogy ezen a fiún (és az egész közösségen) nem a fogház fog segíteni, az nyilvánvaló.
A jelenlegi büntető igazságszolgáltatás, akárcsak a gyerekekkel szembeni otthoni vagy intézményi fegyelmezési módszerek is, a büntetést helyezik előtérbe a magatartásváltozás elérése érdekében. Felmerül azonban újra és újra a kérdés, hogy vajon mennyire érjük el a kívánt hatást, ha ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a büntetések ellenére a bűnismétlés gyakori, és akár a felnőtt, akár a gyerek a büntetés hatására legtöbbször még erőteljesebb normaszegő magatartással reagál. Egy ide vonatkozó kutatás szerint azok a felnőttek, akiket már fiatalkorúként is letartóztattak, gyakrabban lesznek később visszaeső bűnismétlők.
Nils Christie, egy kiemelkedő norvég kriminológus azt állítja, hogy a hozzánk tartozó konfliktusokat a bíróságok (és az ügyvédek) eltulajdonítják, ezáltal megfosztva minket a konfliktus megoldásától, és az ebből származó előnyöktől. Mit is jelent ez pontosan? Ha elfogadjuk, hogy a normaszegés jelzése valamilyen diszfunkciónak, hibás működésnek, ami jelen van az egyénben, és legtöbbször ezzel párhuzamosan a közösségben is, akkor nyilván elfogadhatjuk azt is, hogy önmagában a büntetés nem fogja elérni a kívánt hatást. Már csak azért sem, mert nem teszi lehetővé, hogy az elkövető szembenézzen az áldozattal illetve a közösséggel, amelynek tagjaiban a cselekedete erős ellenérzéseket vált ki), és nincs módja arra sem, hogy valamilyen formában lehetőséget kapjon a jóvátételre. A büntetés nyomán a legritkább esetben indulnak el azok a változások, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az érintett a társadalomba sikeresen be-, illetve visszailleszkedjen. Ma az általános gyakorlat az, hogy a normasértőt kiemelik a közösségből, és az ügye onnantól egy zárt körben (bíróságon, az iskolaigazgató irodájában, stb.) folyik tovább. A közösség majd csak arról értesül, hogy kiszabták a büntetést, és legfeljebb azon vitatkozhatunk, hogy "eleget kapott-e" a cselekményért.
Mindezekre a dilemmákra válaszul jött létre a helyreállító (resztoratív) szemlélet, amely a szabályszegést a közösség és az elkövető közötti konfliktusként értelmezi, ezért a büntetés kiszabása helyett a konfliktus következtében kialakult szükségletek megállapítását, és a károk helyreállítását tartja a legfőbb célnak. Ennek során kiemelt hangsúlyt kap, hogy a kárt okozó személy aktívan vállaljon felelősséget tettéért, és ajánljon fel a sérelmet szenvedett személyek vagy közösségek számára valamilyen jóvátételt.
A helyreállító igazságszolgáltatásnak nevezett irányzatot az új-zélandi maorik, és az észak amerikai navajo indiánok hagyománya inspirálta. Ennek alapja, hogy az elkövetőt nem rekesztik ki, hanem a közösség vele együtt dolgozza fel a sérelmet, a kárt. Fontos eleme a megbocsátás és a jóvátétel, amelynek aktusával továbbra is a közösség teljes jogú tagjaként létezhet tovább, kapcsolatai nem vesznek el. A helyreállító igazságszolgáltatás gondolata az 1990-es évek végére társadalmi mozgalommá nőtte ki magát, és minden olyan probléma-megoldási módot összefoglalt, amely a sérelmet a kapcsolódó érzelmekkel együtt dolgozza és oldja fel, nem megalázó, nem stigmatizáló, hanem pozitív, konstruktív módon állítja a közösség rosszallását a reintegráció szolgálatába.
Különösen fiatalkorú elkövetők esetén a legrosszabb, ami történhet, ha egyetlen válaszunk a normasértésre a megbüntetésük. Természetesen nem maradhat megfelelő következmények nélkül egy bűncselekmény, azonban ne felejtsük el: az fiatal, aki odáig jut, hogy közelharcot vívjon egy kakaós csigáért a biztonsági őrrel, nagy valószínűséggel nem aznap találkozott életében először erőszakkal. Cselekedete egy jelzés is egyben, amely jelzésre nekünk, felnőtteknek nagyon is figyelnünk kell. Meg kell értenünk azt is, hogy a jelen eset szereplőjének, de minden hozzá hasonló fiatal nak a tettére adott válaszunk is hosszú távra, akár egész életükre kihatással lehet. Nem mindegy, milyen sínre tesszük az életüket. Jó lenne, ha lehetőséget kapnának a szembenézésre, és a jóvátételre. Mert egyedül ez lehet az, ami akár a büntetés mellett, de éppenséggel helyette is, olyan hatást érhet el, ami hosszú távon a közösség javát is szolgálja.